Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A kelet-európai átalakulás nagy kérdései és az értelmiség Szalai Erzsébet, www.találjuk-ki.hu, 2007. május 14. Születtek-e értelmiségi reflexiók az újkapitalizmus kialakulásának nagy társadalmi kérdéseire? Milyen problémák foglalkoztatják ma a magyar értelmiséget, és milyen stratégiákat alakítottak ki? Írásomban három egymással összefüggõ témát fogok röviden kifejteni. 1. Melyek voltak a létezett szocializmus felbomlásának, majd az újkapitalizmus kialakulásának nagy társadalmi kérdései, dilemmái? Születtek-e értelmiségi reflexiók eme nagy kérdésekre és melyek voltak az értelmiséget leginkább foglalkoztató problémák? 2. Az elõzõek fényében térségünkben milyen értelmiségi magatartásminták rajzolódnak ki? 3. Végül néhány általános tételt és következtetést fogalmazok meg röviden. Gondolataim megformálása során igyekeztem a térség egészére tekinteni, mindazonáltal kiemelkedõ hatást gyakoroltak rám hazai, vagyis magyarországi tapasztalataim. Az általam Kelet-Európának nevezett térségnek – némi leegyszerüsítéssel – Oroszország is része. A nagy kérdések Az átalakulás kezdetének nagy társadalmi kérdése az volt, hogy vajon a régi rendszer hatalmi elitje önként lemond-e politikai privilégiumairól, pontosabban melyek a békés politikai átalakulás feltételei, biztosítékai. Az ehhez kapcsolódó másik nagy kérdés, hogy kikbõl, mely társadalmi csoportokból fog rekrutálódni az új hatalmi elit. E kérdéshez kapcsolódóan elsõsorban Hankiss Elemér, Jadwiga Staniszkis, Szelényi Iván és jómagam fogalmaztunk meg hipotéziseket, majd téziseket. Ezek számos lényeges ponton eltérnek egymástól, van azonban közös vonásuk is. Ennek lényege, hogy a létezett szocializmus hatalmi elitjének legalábbis egyes csoportjai képesek korábbi politikai hatalmukat az új rendszerben gazdasági hatalommá konvertálni. És ezáltal a „kommunista nomenklatúra” ezen csoportjai - mint „nomenklatúraburzsoázia” - az új hatalmi elit részévé válnak. Ez egyben a békés átalakulás legfontosabb biztosítéka is. Abban már megoszlottak a vélemények, hogy egyrészt a „nomenklatúraburzsoázia” megszületése és térnyerése morálisan elfogadható-e, másrészt mellettük milyen új hatalmi csoportok fognak kiemelkedni. Az átalakulás kezdetén még senki sem prognosztizálta, ami bekövetkezett: a gazdasági hatalom legfõbb birtokosává a multinacionális vállalatok vezetõ menedzserei és tulajdonosai váltak, akik eme koncentrált gazdasági hatalom bázisán ma már alapjaiban határozzák meg a politikai és kulturális elit mozgásterét. Azért tehetik ezt meg, mert a koncentrált gazdasági világhatalom, a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra részei. Ezen elsõ nagy kérdéscsoporthoz kapcsolódik a második, de már konkrétabb nagy kérdés, a privatizáció kérdésköre. Tulajdonosburzsoázia és ezen keresztül fizetõképes kereslet hiányában hogyan menjen végbe az állami tulajdon lebontása, kik legyenek, lehessenek a gazdasági hatalom új birtokosai? És ebben a dilemmában van-e helye a morális szempontoknak? Szemben az elsõ nagy kérdéskörrel, ez a kérdéscsoport szinte alig jelent meg a széles nyilvánosság fórumain. Inkább csak a szûk politikai elit körében és a közgazdászok (kisebb mértékben a szociológusok), zárt szakmai vitáiban fogalmazódott meg. A térségben kezdetben egészen eltérõ válaszok születtek eme dilemmára. A két szélsõ példa Magyarország és Csehország. Magyarországon a volt állami tulajdont igen hamar és „áron alul” egy szûk tulajdonosréteg birtokába juttatták. Az új tulajdonosok két legfontosabb csoportja elsõdlegesen a multinacionális vállalatok tulajdonosi hálózata, másodlagosan a hazai politikai pártok hazai klientúrája. Ebben az országban általánosan elfogadott nézet volt, hogy a privatizáció szempontjai közül a morális szempontokat tökéletesen ki kell és ki is lehet iktatni. Szemben Csehországgal, ahol kezdetben általános elv volt a lebontásra ítélt állami tulajdon széles társadalmi rétegek birtokába való eljuttatása. Ez volt a kuponos privatizáció. Más kérdés, hogy a nemzetközi-gazdasági hatalmi viszonyokkal összefüggésben a privatizáció ezen útja kudarcot vallott, és ma már a cseh gazdasági-hatalmi szerkezet - ezen belül a külföldi tõke szerepe - nagy hasonlóságot mutat a magyaréval. A privatizációhoz is kapcsolódik a harmadik nagy kérdés: az állam szerepe az átalakulásban és az újkapitalizmus kialakuló új rendszerében. Itt is voltak eltérések a térség országai között. Az értelmiség és kisebb részt a politikai elit körében végül is uralkodó ideológia azonban a neoliberalizmus, a minimális állam koncepciója lett. Az átalakulás második szakaszában azonban ennek ellentmond a tényleges gyakorlat, és ez valamelyest az ideológia változásában is nyomon követhetõ. Egyfelõl az egyenlõtlenségek rohamos növekedése, a társadalmi feszültségek erõsödése valós társadalmi igényként veti fel a jóléti állam kiépítését. Másfelõl a gazdasági elitek állami protekcionizmus iránti - a korábbi rendszerhez viszonyítva nem csökkenõ - hathatós várakozásai is bõvítik az állami bürokrácia feladatait. (Az Európai Unióhoz csatlakozott országokban tovább bõvíti az állami bürokrácia funkcióit a csatlakozás „levezénylése”. E szerep mentén erõs EU-technokráciák épülnek ki.) Harmadrészt: a privatizáció lelassulásával vagy lezárultával beszûkülnek a politikai pártok klientúraépítésének gazdasági forrásai. A klientúraépítés fõ bázisává ekkortól az állami állások szaporítása és osztogatása vált. A felsorolt tényezõk - legalábbis Magyarországon - az állami bürokrácia ismételt túlburjánzásához vezettek. Ebben az országban azonban a leginkább hangadó neoliberális értelmiség nem kívánt szembenézni a jelenség okaival, ehelyett a minimális állam teóriájának felmelegítésével foglalatoskodik. Bár vele szemben már hallatszik a baloldali, szociáldemokrata értelmiség hangja, ez a hang egyelõre még gyenge. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban elõttünk áll az átalakulás legátfogóbb, legáltalánosabb nagy kérdése: a létezett szocializmusból újkapitalizmusba átalakuló társadalmak szuverenitásának és a világkapitalizmusban elfoglalt helyének kérdése. És az ezzel összefüggõ, nem kevésbé fontos problematikák. Ez a kérdéscsoport tömören összefoglalható az alábbi kérdésben: milyen sajátos hatást gyakorol a globalizáció az átalakuló országokra. A globalizáció mai szakasza a magam értelmezése szerint nem más, mint a szovjet birodalom összeomlása után rivális nélkül maradt nemzetközi nagytõke korlátlan elõrenyomulása. Ez a folyamat a centrumkapitalizmus országaiban is érezteti hatását, de ez a hatás a volt szovjet birodalom országaiban jóval markánsabb, erõteljesebb. Ennek két oka van. Egyrészt már a létezett szocializmus felbomlása sem volt független a globalizáció folyamatától: a nemzetközi nagytõke a profitráták süllyedése miatt az 1970-es évektõl erõsen érdekelt volt a létezett szocializmus országainak gazdasági bekebelezésében. E folyamat során és eredményeként a volt szovjet birodalom országainak politikai és kulturális elitje rendkívül szûk mezsgyén mozog. Konkrétabban: a helyi gazdaságpolitikai elitek mozgástere igen szûk. Ez pedig kifejezésre jut az értelmiség által artikulált ideológiákban is. Másrészt a volt szovjet birodalomhoz tartozó országok talán legfontosabb - és a létezett szocializmus által különösen felerõsített - történelmi öröksége a civil társadalom, az alulról építkezõ demokratikus intézmények fejletlensége. Ezekben az országokban gyakorlatilag nem mûködnek a kollektív önvédelem társadalmi mechanizmusai. A nemzetközi nagytõke és annak ideológusai ezért itt szinte akadálytalanul valósíthatják meg neoliberális „reformjaikat”. Azokat a „reformokat”, melyek a fejlett demokratikus hagyományokkal rendelkezõ centrumkapitalista országokban - legalábbis ma még - kemény társadalmi ellenállásba ütköznek. A szovjet birodalom összeomlása nyomán született újkapitalista társadalmak klasszikus félperifériás újkapitalizmusok. (Az erre utaló három legfontosabb tényezõ: gazdaságaiknak az átlagosnál jóval erõsebb függése a nemzetközi piaci konjunkturális viszonyoktól, a gazdaság és a társadalom duális szerkezete és az egyenlõtlenségek nagy mértéke). Ezen félperifériás újkapitalizmusok pedig az erõsödõ globalizáció körülményei között a nemzetközi nagytõke kísérleti terepei. Más megközelítésben: a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra Kelet-Európát a nyugati centrumországok munkásosztálya elleni harc eszközeként igyekszik felhasználni. Ez konkrétan többek között azt jelenti, hogy a centrumországok munkásosztályának szociális követeléseit erõforrásainak többek között Kelet-Európába való áthelyezésével, illetve az ezzel való „játszadozással” igyekszik letörni. Mindazonáltal ma már a kelet-európai munkásságot is azzal revolverezi, hogy amennyiben az erõteljesebb szociális követeléseket támaszt, õ maga továbbvonul keletebbre. A félperifériás állapot tehát ezen a szálon szûkíti le a helyi gazdaságpolitikai elitek mozgásterét. Melyeknek gyakorlatilag csak a következõ kérdésben van szabad választásuk: a hazai és a térségben jelenlévõ nemzetközi gazdasági elitek felhalmozása a középrétegek vagy a társadalom legszegényebb rétegeinek megcsapolása árán menjen-e végbe. Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódóan fontos összefüggésre bukkant Szelényi Iván és kutatócsoportja. A térség egészére kiterjedõ kutatásaik szerint azokban az országokban, amelyekben a gazdaságpolitikai elitek tartózkodtak a neoliberális reformok végrehajtásától, az elszegényedési folyamatok erõsebbek voltak, mind az eme fordulatot végrehajtó nemzetgazdaságokban. Saját kutatásaim szerint ennek az összefüggésnek az a magyarázata, hogy azokat az országokat, melyeknek politikai és gazdaságpolitikai elitje a neoliberális fordulatnak ellenállt, a nemzetközi-gazdasági szuperstruktúra kirekesztette a nemzetközi tõkeáramlás mechanizmusaiból. Így ezen országok a vészes tõkehiány állapotába kerültek, illetve maradtak. Ennek pedig az lett a következménye, hogy ezen országok elitjeinek a tõkefelhalmozási folyamat beindításához relatíve több erõforrást „kellett” elszivattyúzniuk a maguk javára a társadalom többségétõl. Ezért van az, hogy ezekben az országokban az elszegényedési folyamatok relatíve erõsebbek. Megítélésem szerint az eddig vázoltak voltak a kelet-európai átalakulás nagy kérdései. De elsõsorban a globalizáció specifikus hatásainak kérdése egyben a jelen nagy kérdése is. Térségünkben azonban csupán az egyelõre szerény vonzerejû globalizációkritikai mozgalmakban tevékenykedõ értelmiségiek tematizálják eme problematikát. Õk azonban ma még nagyon kevesen vannak. És a hangadó neoliberális értelmiség igen kemény harci eszközöket alkalmaz velük szemben. Legfõképpen szellemi teljesítményük elhallgatását. És ha ez mégsem sikerül, akkor következik a stigmatizálás: vagy szélsõjobboldaliként vagy szélsõbaloldaliként (de az is elõfordul, hogy egyszerre mindkettõként) bélyegzik meg õket. De ha nem az igazi, nagy kérdések, akkor melyek voltak és melyek jelenleg az értelmiség által tematizált és vitatott problémák? Ezek közül a legfontosabbak a pártpolitikai küzdelmekhez kapcsolódó témák. Ennek pedig az az oka, hogy az értelmiség többsége betagozódik a különbözõ politikai pártokba vagy azok holdudvarába. Ezen jelenség okainak taglalása azonban már átvezet bennünket a második témánkhoz, az értelmiségi magatartásminták bemutatásához. Értelmiségi magatartásminták Az értelmiség által tárgyalt témák döntõ részét nem õk maguk, hanem a politikai pártok tematizálják. A politikai elit és az értelmiség nagy része erõsen összefonódik, mely részben oka, részben következménye a politikai elit tematizálási fölényének. Az összefonódásnak mély történelmi gyökerei vannak. Bár a térségben voltak jelentõs forradalmi nekibuzdulások, azokat legtöbbször külsõ hatalmak szinte mindig megtorolták. Ezért mély beidegzõdésként rögzült a társadalom tagjaiban: közös, kollektív fellépés helyett célravezetõ a különbözõ szintû hatalmi szereplõkkel kötött egyéni, informális alku. Vagy legalábbis a hatalom egyéni „kicselezése”. Ez az oka annak, hogy a térségben hagyományosan gyenge a szolidaritás elvén alapuló civil társadalom. Ebbõl a képletbõl vezethetõek le az értelmiség lehetõségei. A társadalmi folyamatok befolyásolásának igényével fellépõ értelmiségi szereplõk küzdelmükben nemigen támaszkodhattak - és ma sem igen támaszkodhatnak - a civil társadalom erejére. Elsõsorban ez az a tényezõ, mely a mindenkori hatalom felé fordulásra ösztökéli õket. Igen mély beidegzõdésként, sõt nyíltan vállalt meggyõzõdésként alakult ki: az értelmiség csakis a hatalom közvetlen befolyásolásával - adott esetben manipulálásával - képes valódi társadalmi hatást kifejteni. Részben ebbõl következnek az értelmiség erõs hatalmi törekvései. Másrészt az újkorban abból, hogy erõs tulajdonos polgárság híján az adott társadalmak modernizációs motorjává az értelmiségnek kellett válnia. Bár az értelmiség csak igen rövid történelmi pillanatokra vált a hatalom közvetlen birtokosává, nagy részének a politikai hatalommal való közvetlen és enyhén ambivalens viszonya történelmi folytonosságot mutat. Ehhez kapcsolódó beidegzõdései annyira mélyek, hogy már igénye sem igen van a széles közvélemény mozgósítására - vagyis a civil társadalom megszervezõdésének katalizálására. Ha ezt mégis megteszi, az csak rövid történelmi pillanatokra szorítkozik. Ez jól látható volt az 1989-es politikai rendszerváltások idején is. A politikai rendszerváltások lezárultával az abban kulcsszerepet játszó értelmiség egyenesen demobilizálni igyekezett a részben az õ közvetítésével létrejött civil mozgalmakat. És ez a törekvése sikerrel is járt. Az értelmiségnek a politikai pártokkal való összefonódása mögött egzisztenciális tényezõk is meghúzódnak. A politikai rendszerváltások után megkezdõdött az értelmiségi tevékenység piacosítása, mely ezen tevékenység jelentõs gazdasági leértékelõdésével járt. Ez az értelmiség igen nagy részét ösztönözte arra, hogy zsugorodó alapjövedelmeit a pártoktól közvetlenül vagy közvetetten elnyerhetõ pénzforrásokkal „egészítse ki”. (Magyarországon 2003-tól a pártokhoz közel álló értelmiség pártfinanszírozása egészen nyílttá, intézményessé vált: miközben a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva folyamatos forráskivonás történik többek között az állami finanszírozású kultúra és az oktatás szférájából, a parlamenti pártok megegyezése nyomán a hozzájuk közel álló értelmiség javadalmazása céljából új pártalapítványokat hoztak létre.) De az idõ elõrehaladásával az értelmiség nagy része nemcsak a politikai elitekkel, hanem a gazdasági elittel is összefonódik. Sõt, mivel ebbõl a szférából relatíve jóval nagyobb jövedelmeket hozó megrendelésekhez lehet hozzájutni, egyre inkább ez az összefonódás válik a meghatározóvá. És ezen a szálon még közelebb jutunk azon tételünk magyarázatához, hogy miért a pártküzdelmek állnak az értelmiségi viták középpontjában: mert azok valójában nem érintik, sõt jótékony homályba burkolják a gazdasági elit érdekeit és törekvéseit - a gazdasági elit hatalmi szerepét. A politikai pártok ugyanis – mint a korábbi gondolatmenetbõl következik – valójában nem képesek eltérõ gazdaságpolitikai alternatívák felmutatására. Az értelmiségi tevékenység piacosítása egyet jelent korábbi rendies szervezõdésének felbomlásával. Ez a folyamat pedig elsõsorban a legerõsebb elitcsoport, illetve a gazdasági elit érdekeit fejezi ki. Az értelmiségi piacon belül háromfajta piac különül el egymástól. Az egyik a médiasztároké. Õk minden lehetséges kérdéshez hozzászólhatnak, de le kell mondaniuk témáik tudományos igényû megközelítésérõl. Ezen belül le kell mondaniuk a társadalmi problémák komplex feltárásáról és gondolataik empirikus alátámasztásáról. A média nem vevõ sem az árnyalatokra, sem egy-egy állítás empirikus bizonyításának részleteire. A másik piac a döntõen az egyetemeken összpontosuló szaktudományos értelmiségé. Legfontosabb funkciója a politikai és gazdasági elitek szakember-szükségletének folyamatos kielégítése. Ennek megfelelõen csupán részismereteket termel és ad át. Szakterületének határait féltékenyen õrzi, és határozottan tartózkodik társadalmi problémák átfogó, elméleti, több tudományterületet integráló megközelítésétõl. A harmadik piac azoké az értelmiségieké, akik egészen közvetlenül a gazdasági és politikai elit keresletét elégítik ki. Õket szolgáltató értelmiségieknek nevezem. Ezen értelmiségiek számára a kutatási szempontokat és igen gyakran a kutatási eredményeket is a megrendelést nyújtó elitek határozzák meg. A kutatási eredmények az esetek döntõ részében nem hozhatók nyilvánosságra. A három piac szereplõi idegenkedhetnek egymástól, de viszonyukat inkább a békés egymás mellett élés jellemzi. Abban pedig közösek az érdekeik: azokat az értelmiségieket, akik igényt tartanak mind állításaik empirikus igazolására, mind elméletalkotásra, mindhárom szférából ki kell rekeszteni. Eme szintézisre törekvõket egyik oldalról túlságosan elvontnak és bonyolultnak, másik oldalról tudománytalannak, harmadik oldalról pedig „élhetetlennek” minõsítik. Azok az értelmiségiek, akik kreativitásra, szaktudományosságra és magas jövedelemre egyaránt igényt tartanak - ha el akarják kerülni a fenti minõsítéseket - nem ritkán megháromszorozzák értelmiségi énjüket. Egyik nap fantáziadús napilap-publicisztikákat írnak, másik nap szürke adatokat másolnak egymás mellé egy szaklapba szánt tanulmányba. A harmadik nap pedig – például – átalakulási tervet készítenek egy nagyvállalat menedzsmentjének megrendelésére. A vázolt hármas szerkezetû piac azonban nem mûködik önszabályozó módon. Vagyis eme piac nem tölti be azt a Polányi által definiált funkcióját, mely szerint a kereslet-kínálat-ármechanizmuson keresztül végsõ soron a „fogyasztó” várakozásait elégíti ki és értékeit juttatja kifejezésre. (Ennek kifejtésére most nincs módom, de lásd „Intellectucal roles at the end of the millenium” c. tanulmányomat. In: Post-Socialism and Globalization. Új Mandátum, 1999.) Ehhez kapcsolódó kérdés: vajon egyáltalán értelmiségieknek tekinthetõek-e a fent leírt társadalmi szereplõk? Akik, mint láttuk, erõsen alárendeltek a politikai és gazdasági eliteknek. A kérdés megválaszolásához végre definiálni kell az értelmiség fogalmát. Számomra a legrelevánsabb Konrád György és Szelényi Iván meghatározása: értelmiségieknek tekinthetõk azok a társadalmi szereplõk, akik egyfelõl saját transzkontextuális tudás birtokosai, másfelõl társadalmi pozíciójukat kizárólag eme sajátos tudás biztosítja. A vázolt hármas szerkezetû piac szereplõire eme kettõs meghatározás csupán a médiasztárokra áll, hiszen a szakértelmiség és a szolgáltató értelmiség tevékenysége nem elégíti ki a transzkontextualitásra vonatkozó kritériumot. De Konrád és Szelényi definíciójának a médiasztárok is csak korlátozott mértékben felelnek meg. Egyrészt bár a médiasztárok intellektuális teljesítménye valóban transzkontextuális, de egyre kevesebb olyan konkrét tudással rendelkeznek - kell rendelkezniük -, melyet egy tágabb összefüggésrendszerbe helyezhetnek. Másrészt, mivel az adott piac csak korlátozott mértékben tükrözi vissza valódi társadalmi szerepüket, tényleges társadalmi pozíciójukat homály és bizonytalanság övezi. A vázolt hármas szerkezetû piacon tehát az értelmiségi lét igen nagyrészt feloldódik - vagy már eleve ki sem alakul. A piaci „értelmiséggel” szemben születik meg lassacskán a kritikai értelmiség csekélyke tábora. A kritikai értelmiség három fontos tulajdonsággal írható le. Egyrészt - amennyire ez lehetséges - kívül áll a hatalmi mechanizmusokon, független azoktól az erõktõl, melyek e mechanizmusokat mûködtetik. Másrészt a kritikai funkció betöltésére csakis azok predesztináltak, akik képesek a gazdag társadalomismeret és az elméleti igényesség ötvözésére. Vagyis itt éppen azokról van szó, akikrõl a korábbiakban mint kirekesztettekrõl szóltam. Végül, de nem utolsósorban: a kritikai értelmiség lényegébõl következõen tagadja az értékmentes tudományos megközelítés lehetõségét. Sõt, az erre irányuló igyekezetet ideologikus törekvésnek minõsíti. Érdemes ezzel kapcsolatban Gunnar Myrdalt idéznünk: „Valamivel több, mint száz évvel ezelõtt az a félrevezetõ törekvés jelentkezett a társadalomtudományban, hogy a legfontosabb értékekkel terhelt fogalmainkat 'objektívvé' tegyük, olyan 'tisztán tudományos' meghatározások segítségével, melyek feltehetõen mentesek mindenféle politikai értékeléstõl. Azért, hogy a tudományos fogalmakat a politikai értékelésektõl elválasszák, gyakran új és ártalmatlannak tûnõ szinonimákat gondoltak ki és tettek a helyükre. Logikai szempontból ezek a kísérletek sikertelenségre voltak kárhoztatva. Az értékelt terheltség nem volt cél és funkció nélkül, és az értékek hamarosan áttörték az erõltetett 'tisztán tudományos' meghatározásokat, sõt a sajátosan fabrikált szinonimákba is beférkõztek.” Myrdal szerint a tudósnak éppen azért kell értékeit explicit formában megfogalmaznia, hogy közönsége képes legyen azoktól - amennyire lehetséges - elvonatkoztatni. A kritikai gondolkodás megjelenését térségünkben korántsem csupán a helyi társadalmi problémák, feszültségek hívják elõ. A kollektivista kísérlet bukásával és a globalizáció elõrehaladásával megingott a jóléti állam eszménye, szerte a világon megrendültek a többpártrendszerû parlamenti demokrácia intézményei, és elõrehaladt az önszabályozó piac eszményéhez fûzõdõ illúziók szertefoszlása is. Ezért néhány évvel ezelõtt egyszerre beszélhettünk a baloldali gondolkodás, a liberalizmus és a konzervativizmus válságáról. A válság azonban arra jó, hogy gödrének aljához ütközve felhajtóerõt nyerjünk. Ezek nyomán mára már mindhárom eszmerendszer talaján megkezdõdött a hangsúlyozottan kritikai gondolkodás újjáéledése. Térségünkben valószínûleg - de Magyarországon mindenképpen - a liberalizmus talaján megfogalmazódott kritika hangja hallatszik a legerõsebben. A liberális kritikai értelmiségiek elsõsorban a politikai intézményrendszer felõl közelítenek a társadalmi problémákhoz. A tükör, amit a társadalom elé tartanak, a többpártrendszerû parlamenti demokrácia klasszikus eszménye. Ennek létezõ intézményein elsõsorban a törvényességet, az átláthatóságot és az emberi jogok biztosítását kérik számon. A konzervatív kritikai értelmiségiek ennél mélyebb kritikáját adják a fennálló viszonyoknak. A többpártrendszerû parlamenti demokrácia intézményrendszerének válságjeleit döntõen a gazdasági hatalom világszerte – és a térségben különösen jeletkezõ – erõs koncentrálódásából és a politikai elitekkel szembeni túlhatalmából vezetik le. Eszményük a globalizálódó nemzetközi nagytõkével szemben a nemzeti keretek - ezen belül a nemzetállam - megerõsítése. És ezen a kereten belül a kistulajdonosok által mûködtetett önszabályozó piac ideájának rekonstruálása. A baloldali kritikai értelmiség szintén a globalizálódó tõke túlhatalmának következményeiben ragadja meg a társadalmi problémák gyökerét. De ez utóbbiak közül kritikájában fõként az egyenlõtlenségek világszerte és a térségben tapasztalható ugrásszerû növekedésére, az ökológiai válságra és az elidegenedés jelenségeinek megszaporodására helyezi a hangsúlyt. Meggyõzõdése, hogy eme globális problémákra a nemzetközi globalizációkritikai mozgalmak által reprezentált globális, vagyis nemzetközi szintû választ kell adni. Pontosabban, csakis ilyen válaszokat lehet adni, mert a nemzeti szintû válaszkísérletek lehetõségei egyre inkább kimerülõben vannak. A baloldali kritikai értelmiség nem hisz abban, hogy a globalizálódó nagytõke túlhatalmának a nemzeti kereteken belül mûködõ önszabályozó piacokhoz való visszatérés valós alternatívája lehet. De ezt nem is tartaná kívánatosnak. Eme értelmiség egy része a globális nagytõke nemzetközi szintû civil kontrollját szorgalmazza. A másik része emellett hosszabb távon lehetségesnek és szükségesnek tartja a kapitalizmus egész rendszerének – ezen belül a tõke–munka viszonynak – meghaladását is. Mindazonáltal a vázolt hármas szerkezetû kritikai gondolkodás a térségben – de Magyarországon mindenképpen – még csak csíráiban van jelen. Fõként azért, mert – az ismertetett történelmi okokkal magyarázhatóan – még egyik irányzatnak sem szervezõdött meg a valós társadalmi bázisa. A kritikai gondolkodók ezért kicsit haragszanak a „népre”. A liberálisok azért, mert a „nép” többre becsüli a biztonságot a szabadságnál. A konzervatívok azért, mert a „nép” a fogyasztás bûvöletében elfordulni látszik a nemzeti értékektõl. A baloldaliak pedig azért, mert a „nép” nem lázad fel kizsákmányolói ellen. Összegzés A térség értelmisége csak igen kevéssé reflektált az átalakulás nagy kérdéseire, az erre törekvõket pedig marginalizálni igyekezett. Pedig a világtudományosságban komparatív elõnye nagy volt – és ez a komparatív elõny még mindig fennáll. Az elsõ idõkben ennek forrása az volt, hogy a térségben világtörténelmileg egyedülálló folyamat ment végbe: most elõször járták végig társadalmak az államszocializmusból a kapitalizmusba vezetõ utat. A jelenlegi komparatív elõny pedig abból fakad, hogy a térségben kialakuló félperifériás újkapitalizmus állapota, fõ jellemzõi a világkapitalizmus állapotának fõ jellemzõinek erõsen „túlrajzolódott” visszatükrözõdései. A centrumországoknál markánsabban jelentkeznek benne a kapitalizmus általános válságának fõ jegyei: az általános kereslethiány, a humán tõke vészes leértékelése és az ökológiai válság. Általánosabban fogalmazva: az a tendencia, hogy a tõke általános „túlterjeszkedése” következtében szinte tökéletesen kiiktatja a korábban õt kordában tartó korrekciós mechanizmusokat. De pontosan ezzel fel is falja önnön létfeltételeit. Mindebbõl ragyogó elméletek születhettek volna térségünkben – és még mindig születhetnének. Ezek szórványos volta azonban csak részben magyarázható az általam korábban ismertetett belsõ társadalmi jellemzõkkel. A másik ok abban keresendõ, hogy a centrumországok értelmisége csak az átalakulás elsõ nagy pillanata iránt tanúsított aktív érdeklõdést. Nagy hiátus, hogy eddig még nem vette észre: ha a társadalmi folyamatok a mostani irányba haladnak tovább, a mi társadalmainkban a saját társadalmaik jövõképét pillanthatják meg. Ha ezt képes lesz tudatosítani, talán nagyobb érdeklõdést fog tanúsítani azok iránt az elméletek iránt, melyek Kelet-Európa országaiban az eddig elmondottak ellenére mégiscsak megszülettek és meg is fognak születni. Szalai Erzsébet A kelet-európai átalakulás nagy kérdései és az értelmiség. www.találjuk-ki.hu, 2007. május 14.